Angyalszárnyakkal

By Bernáth Daniella aka. Hi-chan

3. fejezet

Hirtelen csengettek. Minako összerezzent, kiöntötte egy tálba a frissen pattogtatott kukoricát, majd kiment a konyhából, és kinyitotta az ajtót. Nem csoda, hogy a barátnője ilyen korán megérkezett, mert Usagiék háza alig pár tömbnyire volt Minakóéktól.

- Yo Minako-chan! – mosolygott rá Usagi.

- Usagi-chan… gyere beljebb!

A lány eléggé lenge öltözékben volt, és bár odakint már javában sütött a reggeli nap, a tegnapi eső miatt még eléggé hűvös volt az idő.

A két lány bement, és Usagi rögtön levetette magát a kanapéra, felhúzta a lábait, és kényelmesen elhelyezkedett.

- Csap egy pillanat, hozom a kukoricát… - mondta Minako, miközben bement a konyhába. Mikor visszatért, letette a tálat, és leült a kanapé elé a földre. Usagi elgondolkozva kezébe vett egy marék kukoricát, és felsóhajtott.

- Miről akartál beszélni velem? – tért rögtön a tárgyra Minako.

- Öööö… - a lány a szájába tömte a kaját, és csak ezután szólalt meg újra. – Hát, tudod, Minako-chan, van valami… amit tegnap tudtam meg. Még nem mondtam el senkinek… és neked fogom elsőként… elmondani…

- Mi történt? – kérdezte a másik lány kissé ijedten. – Valami baj van? Csak nem---

- Nem, semmi rossz nem történt. Igazándiból… ez jó hír. – Usagi elmosolyodott, de volt valami furcsa a mosolyában. Valami olyan, ami eddig távol állt Usagitól… talán komolyság, vagy melankólia.

- Akkor mondd már!

- Az a helyzet, hogy… én is babát várok.

Csend. Minako egy percig nem mozdult, Usagi pedig kissé ijedten meredt rá. Nem tudta, mit fog szólni barátnője.

- Ááááááááá… Usagi-chan, ez nagyszerű! – Minako felugrott a padlóról, nekiesett a barátnőének, adott neki egy hatalmas ölelést és egy puszit. – Egyszerre leszünk terhesek! És a gyerekek is pár hónappal ide vagy oda de majdnem egy időben fognak megszületni!

- Minako… - nevetett Usagi, megpróbálva levakarni magáról a lányt. – Ez tényleg nagyszerű, de kaphatnék egy kis levegőt?

- Persze! – a másik szőke odábbcsusszant a kanapén. – És akkor… Seiya-kun még nem tudja a jó hírt?

Usagi megrázta a fejét.

- Mondtam már, hogy még senki másnak nem szóltam. De az az igazság, hogy nem tudom… mármint hogy mit fog szólni. Még nem beszéltünk igazán arról, hogy mikor szeretnénk gyereket… szóval, még nem is vagyunk összeházasodva, és nem tudom, hogy ez nem túl korai-e még…

- Ugyan, annak megvan az oka, hogy így történt! Mert ennek így kellett lennie, tudod? Ez a sors akarata volt!

- Gondolod? Szóval… úgy értem, ez egy kicsit váratlan lesz. Nem akarom, hogy azt higgye…

- De Usagi-chan, az Isten szerelmére! Seiya-kun szeret téged, ezt már számtalanszor bizonyíthatta! Én biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz.

Usagi elmosolyodott, és újabb adag kukoricát tömött a szájába.

- Arigatou Mina-chan…

- És, voltál már orvosnál is?

- Még nem. De ma megyek…

- El sem hiszem. Együtt leszünk terhesek… hát nem nagyszerű.

- Mintha ezt már mondtad volna, Mina-chan. Mitha ezt már mondtad volna.

A két lány kukoricadarabokat szórva nevetett…

Már eléggé sötét volt odakint, de Minako még mindig odakint állt az erkélyen, szemét az égre függesztve. Azért eléggé eseménydús nap volt ez, ahhoz képest, hogy nem ment ma be dolgozni. Főleg Usagi híre volt a legnagyobb meglepetés. Aztán észrevétlenül a gondolatai Shijore vándoroltak át, bár Minakónak eléggé vegyes érzelmei voltak vele szemben. Egyszer, régen szerette; de ma már… nem?

Még mielőtt elgondolkodhatott volna a saját kérdésére adandó válaszán, kinyílt a teraszajtó, és egy alak lépett ki a lány mellé.

- Mit csinálsz idekint a sötétben? – kérdezte Yaten, miközben odalépett Minako mellé, és ő is nekitámaszkodott a korlátnak. Mina felsóhajtott, és tekintetét az égről a kertre emelte.

- Néha olyan megnyugtató tud lenni az éjszaka.

Csend lett, újra csend. Mindketten kifelé bámultak, és Minako arra gondolt, vajon Usagi elmondta-e már a hírt Seiyának… bár a lány azt mondta, vár, amíg az orvosnál megmondják, hogy tényleg terhes-e.

A szobából beszűrődő halvány fény kissé megvilágította mindkettejüket. Yaten elmosolyodott, és átkarolta a lányt.

- Mi az? – kérdezte Minako. – Mi olyan nevetséges?

- Semmi, csak gyönyörű vagy.

Minako halkan felkuncogott.

- Nem is igaz.

- De igaz… én már csak tudom…

- Te már csak tudod. – mosolygott Minako, és megcsókolta. Pár perc múlva Yaten megszólalt:

- Nem akarsz bemenni?

A lány válasz helyett maga után húzta , befelé a szobába, és meg sem állt az ágyig, ahová gyorsan lehuppant, magával rántva Yatent.

- Hé!

- Gomen ne… - nevetett halkan Minako, miközben Yaten ingjét gombolta kifelé…

A sötétség, az átláthatatlan sötétség beborított mindent. Minako érezte, hogy egyre jobban magával ragadja a félelem. és akkor megjelent egy vakító fénycsóva. Az arca elé kapta a kezét, és mikor újra ki merte nyitni a szemét, egy furcsán fénylő alak lebegett előtte. A bőre vörös volt, tűzvörös, és mögötte hatalmas, fekete szárnyak voltak, de az arcát nem láthatta…

- Ki vagy? – kérdezte pánikszerűen Minako. Hátrálni próbált, de hiába; az űrben mintha képtelen lett volna akár egy lépést is tenni. Bár nem látta az arcát, érezte a furcsa lényből áradó szomorúságot.

- Aino Minako… - suttogta. A hangja földöntúlian rekedt és zengő volt, a lány megborzongott rá, és érezte, hogy forró könnyek csurognak az arcán.

- Onegai… mondd el… - Minako hangja elcsuklott. Képtelen volt befejezni a mondatot. A lény kinyújtotta kezét, az ujjai csak pár centiméternyire voltak Minako arcától…

- NEEE!

Minako hirtelen riadt fel, talán saját kiáltásának hangjára. Tágra nyílt kék szemekkel bámulta a palfont, az ismerős plafont, érezte a takarót meztelen teste felett, és egy kart a derekán… és érezte a könnyeit csorogni lefelé kivörösödött arcán, a hideg izzadtságot, ami a homlokáról folyt…

- Mina-chan… - mondta Yaten álmos hangon. – Mi baj van?

A lány csak feküdt, megpróbálva megnyugodni. Csak egy álom volt, egy rossz álom, aminek vége… de akkor miért félt még mindig ennyire? Miért dobogott a torkában a szíve? És miért érezte szinte még mindig a forróságot, ami a lény ujjaiból áradt:

- Csak rosszat álmodtam… - mondta remegő hangon, könnyei törölgetve az arcáról. Yaten megfordult, és egy morgással válaszolt. Minako lassan lenyugodott.

Csak egy álom volt… igen…

Másodjára.

A lány megpróbált visszaaludni, de hirtelen érezte, hogy a pizza, amit vacsorázott, táncot kezd járni a gyomrában. Felnyögött, kiugrott az ágyból, és rohant a fürdőszoba felé.

Miután a pizza távozott a vécékagylóba, Minako elgyötörten felsóhajtott, fogat mosott, és csak most nézett szembe saját magával a tükörben. Az arca vörös volt a sírástól, a szemei pedig duzzadtak az alváshiánytól. És még mindig nem tudott rendesen megnyugodni. Végigsimította az arcát, ott, ahol a legelső álomban a furcsa lény megérintette. Szinte még most is érezte a melegét…

Megint felsóhajtott, megmosta az arcát is, hátha kicsit felfrissíti, majd lehunyta fájó szemeit. Bár álmos volt, tudta, hogy most nem tudna elaludni. Magára kapta a köntösét, és lement a lépcsőn, megpróbálva nem összetörni magát a sötétben, és melegített magának egy pohár tejet. Nem hitte volna, hogy beválik, de azért megitta, és így indult vissza a hálószoba felé. Halkan belépett, és lefeküdt az ágyba. Magára húzta a takarót, és odabújt Yaten mellé, a kellemes melegbe. Ez nem olyan meleg volt, mint az álmában, hanem megnyugtató. Nem is hitte volna, hogy ilyen gyorsan álomba merül majd…

Minako arra ébredt, hogy Yaten már javában öltözködött, és egyáltalán nem érdekelte, hogy felébreszti a lányt, hogyha egy kicsit hangosan csapkodja a szekrényajtót. Minako megpróbált újra elaludni, és belefúrta arcát a párnájába. Borzasztóan fáradtnak és gyengének érezte magát, a szemei pedig még most is égtek. Érezte.

Hiába volt minden, képtelen volt újra elaludni. Nagyot ásított, és a hátára feküdt, álmos szemekkel bámulva Yatenre.

- Már fel is ébredtél?

- Persze, hatásos volt az ébresztőd… - mondta Minako, és újra lecsukta a szemeit. – Melletted ébresztőórára sincs szükség.

- Mi bajod volt az éjjel? – kérdezte Yaten, és odaült az ágy szélére. A lány újra rápillantott.

- Már akkor is megmondtam. Csak rosszat álmodtam. Aztán meg hányingerem lett… később meg nem tudtam elaludni. Úgyhogy mozgalmas éjszakám volt.

- Már most így megkínoz a baba? – kérdezte Yaten, majd válaszra sem várva kiment a szobából. Minako lemondóan sóhajtott. Tudta, hogy ma reggel már nem fog tudni visszaaludni, helyette inkább kikászálódott az ágyból, magára kapta a köntösét, amit még tegnap éjjel a földre dobott, és levánszorgott a lépcsőn.

- Hány óra van? – lépett be Minako a koyhába. Yaten ott álldogált a konyhapult előtt, és szendvicset reggelizett.

- Fél kilenc múlt három perccel – mondta Yaten, bár a lány maga is láthatta ezt a falon lógó katicabogaras óráról. Minako nagyot ásított, és lehuppant az egyik székbe, rákönyökölt az asztalra, és lusta pillantásokat vetett a reggeliző Yatenre.

- Nem kellene annyit enned lefekvés előtt.

- He? – kapta fel a fejét Minako, szinte fel sem fogva, hogy hozzá beszélnek.

- Nem kellene annyit enned, mielőtt lefekszel, és nem lennének rémálmaid. – ismételte Yaten, miközben töltött magának egy kis narancslét.

- Hé! Egyáltalán nem ettem sokat tegnap este! Egyetlen szeletke pizzát vacsoráztam, és…

- Nem tudom, hogy a szeletke nálad mit jelent, de nem hiszem, hogy ugyanarról a malomkerék méretű pizzáról beszélnénk.

- Malomkerék? – bámult Minako. Kezdett teljesen felébredni. – Már megmondtam, hogy…

A lányt telefoncsöngés szakította félbe. Yaten kiment a nappaliba, hogy felvegye.

- Téged keresnek, Mina-chan! – kiáltott be a konyhába. – Usagi az!

Minako felsóhajtott, aztán eszébe jutott, hogy miről beszélgettek a barátnőjével tegnap, és egy kicsit kíváncsibban vánszorgott ki a telefonhoz, hogy megtudja, miről akar vele beszélni Usagi.

- Moshi moshi?

- Yo Minako-chan…

- Na? Voltál az orvosnál? – kérdezte mohón Minako, de azon nyomban meg is bánta, mert Yaten még a közelben tartózkodott, és meghallhatta, mit kérdezett… és elvileg erről másnak nem lenne szabad tudnia, amíg Usagi úgy nem dönt, hogy szól…

- Igen… - a másik lány szünetet tartott.

- Ééés?

- Hát, az orvos… szóval azt mondta, hogy tényleg. Mármint, tényleg kisbabám lesz…

- Akkor jó! – szusszant egyet Mnako. – És mikor közlöd Se… - a lány hirtelen elharapta a mondatot. Majdnem megint elszólta magát, anélkül, hogy körülnézett volna, hogy Yaten hallhatja-e, mit mond. Szerencsére Usagi így is értette a kérdést.

- Igazából nem is tudom. Ma kellene… mikor hazajön… azt sem tudom, hogyan kezdjek neki. És olyan izgatott vagyok!

- Átjössz megint, Usagi-chan? Megbeszélhetnénk, mit is mondj neki… vagy valami…

- Arigatou Mianko-chan, Az nagyszerű lenne! Majd később átugrom hozzátok, jó?

- Remek. Ja ne!

- Ja ne, Minako-chan.

Minako letette a telefonkagylót, és még egy percig bámult maga elé. Kissé hihetetlen volt, de most már biztos.

A lány nagyot sóhajtott, és felállt a kanapéról, amire időközben rátelepedett. Visszafelé indult volna a konyhába, hogy végre egyen valamit, mert időközben tényleg nagyon megéhezett, mikor azonban megfordult, megpillantotta a konyhaajtónak támaszkodó Yatent. Minako megdermedt, és ijedten bámult rá. Nem tudta, hogy a másik vajon hallotta-e az egész telefonbeszélgetést, de volt egy olyan tippje, hogy igen. Gyorsan megpróbált visszaemlékezni, mit is mondott, és hogy azokból mit lehet kikövetkeztetni. Hiszen megígérte Usaginak, hogy titokban tartja az egészet addig, míg el nem mondja Seiyának és akkor is… ezt Usaginak magának kellene elújságolnia a többieknek.

- Szóval, miért kellett Usaginak orvoshoz mennie? – kérdezte Yaten. Minako megint felsóhajtott.

„Ezek szerint hallotta… de mit találjak ki? Mégis mit mondjak?”

Végül a lány megmozdult az előző sokk okozta dermedtségből, és idegesen nevetgélni kezdett.

- Hogy micsoda? Te már hallgatózol is?

- Te is tudod, hogy a konyhából mindent behallani, amit a nappaliban beszélnek.

Minako ettől csak még idegesebb lett. Lehet, hogy Yaten arra akar célozni, hogy ő is hallgatózott már utána?

- Hé, nem tudom, honnan veszed, hogy én…

- Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek. – vágott a szavába Yaten türelmetlenül. Egyébként pedig nem ez számít. Szeretném tudni, hogyha Usaginak valami baja van.

- Nincsen semmi baja! – vágta rá Minako azonnal. Egész másról van szó… izé… csak tudod, ott van az éves rutinellenőrzés… hogy minden rendben van-e vele… és Usagi már napok óta halogatta, szóval… akkor tegnap ráparancsoltam, hogy szánja rá magát végre, és menjen el. Szóval csak ennyi, semmi komoly!

- Aha. – mondta Yaten, miközben közelebb ment a lányhoz, aki még mindig zavartan álldogált a nappali közepén. Nem nézett a szemébe, és ez még gyanúsabbá tette a dolgot.

- Nézd, Minako, szeretném, ha nem titkolóznál előttem.

- Hogy én? Ugyan már! – Minako hirtelen a faliórára bámult. – Te jó ég, már ennyi az idő?

Yaten is felnézett az órára, majd nem túl jókedvűen kapott a táskája meg a dohányzóasztalra kikészített mappák után.

- A fenébe, már megint el fogok késni! – mondta, miközben a cipőjét próbálta felhúzni a lábára, mert csak akkor vette észre, hogy még mindig papucsban mászkált. Nagy nehezen sikerült neki ez a művelet, és egy gyors puszit nyomott Minako arcára, mielőtt kirohant volna az ajtón.

- Ja mata Mina-chan, és vigyázz magadra!

- Mata ne. – mosolygott a lány megkönnyebbülten. Ezt most megúszta, de a továbbiakban nem akart ilyen helyzetekbe keveredni. Egyáltalán nem esett jól mindenfélét hazudozni, ráadásul nem nagyon tűnt úgy, hogy Yaten bevette volna a kis meséjét. Végül eldöntötte, hogy majd elmeséli a történteket Usaginak, aki remélhetőleg úgyis ma közli a jó hírt Seiyával, így nem kell tovább titkolóznia.