Angyalszárnyakkal

by Bernáth Daniella aka. Hi-chan

1. Epilógus

Unalmas, őszi hétköznap volt, amit az esőfelhők kiszakadása tett csak érdekesebbé. Az ég fenyegetően sötétlett, az eső pedig megállíthatatlanul zuhogott, mindent elárasztva vízzel. Olyan idő volt, amilyet a növényeken kívül senki sem szeretett. Aki csak tehette, otthon ült, és az ablakból bámulta ezt a cseppet sem nagyszerű időjárást.

Egy lány ballagott az esőben. Fejét két válla közé húzva ment, de nem sietett. Mintha meg sem érezte volna a hideg cseppek érintését. Hosszú, kibontott fakó szőke haja volt, ami már teljesen elázott. Ruhájából, ami még nagyon nyárias hatást keltett, facsarni lehetett volna a vizet. Kezében egy sötétkék műbőr táskát tartott, ami víztaszító volt, így az nem ázott el. A lány arca eltökélt volt, de néha meg-megborzongott a hidegtől. Szemei furcsán csillogtak, néha úgy, mint egy zafír, néha pedig elképesztően elmosódottak lettek. Csupasz karjain és lábain lefelé csurgott a víz, elárasztva meztelen lábfejét, rajta a nyári szandált. Még mindig eltökélten ballagott.

Ő volt Aino Minako.

Titkosrendőr. És még kitudja, milyen jelzőkkel is illethették volna még az emberek, ha tudták volna, mit is dolgozik. Éppen azt a bőröndöt vitte vissza a az irodába, amiben az egyik eset jegyzőkönyve volt található. Az eső, és az, hogy ilyenkor nem sokan mászkálnak, kapóra jött. Nagyon is.

- Megérkeztem – gondolta Minako magában. Bement a nagy, vészjósló épületbe, végigsétált a folyosón, ahol pár ismerőse, munkatársa köszöngetett rá, majd megérkezett az ajtóhoz. Bement, és most már csak várnia kell, hogy megérkezzen a másik ember, aki majd továbbviszi a bőröndöt.

Hirtelen egy szürke ruhás, szűk szenű fiú lépett be az ajtón. Minako elmosolyodott, és még szorosabban tartotta a táska fülét.

- Minako – szólalt meg – Szóval elhoztad az iratokat?

- Shijo, a táska átvételre kész! – válaszolt Minako. A fiú erre bólintott, majd átvette Minakótól a táskát. A lány megborzongott a másik érintésétől. Minako már azon volt, hogy elmenjen, mikor egy szó megállásra késztette.

- Minako – szólt halkan a fiú. A szőke idegesen hátrafordult, és nagy, kérdő szemekkel bámult Shijóra. A fiú csak ennyit mondott:

- Szeretlek. – azzal odarohant hozzá.

- Ne! – kiáltott rémülten a lány, eltolva magától Shijót. – Nekem férjem van, és terhes vagyok, és különben is, munkaidőben nem szabad! Kérlek! Egyébként is megmondtam már, hogy köztünk semmi sem lehet! Szeretem Yatent, érted?

Shijo szomorú szemekkel bámult Minakóra. Elengedte őt, de nagyon nehezen ment.

- Tudom. Ja mata.

- Sayonara, Shijo. Sayonara. – mondta a lány is, és kissé zavartan ugyan, de gyorsan hazafelé vette az irányt. Shijo Minako régi iskolatársa volt, és egyszer, régen jártak is. Aztán elváltak útjaik, és sok éven át nem látták egymást. Munkájuk azonban összehozta őket, és Shijóban felébredtek a régi érzelmek… Minako meg csak nyűglődött, nem tudott mit kezdeni érzelmeivel, mert szerette férjét, de ott volt Shijo is… mit tehetett volna a lány, megpróbálta Shijo értésére adni, hogy ezt tovább nem csinálhatja. Egy időre be is vált…